Érzéki játék - Batthyány Gyula gróf

Batthyány Gyula gróf a reichstadti

 herceg egyenruhájában, 1909 

"A legártatlanabb motívumot is lappangó érzékiséggel tölti meg." Nehéz volna találóbb jellemzést adni Batthyány Gyula alkotói módszeréről, a képei által teremtett világról, mint az idézett gondolat szerzője. Az Újság című napilap tárcaírója a festő 1937-es kiállítása kapcsán kertelés nélkül fogalmazta meg azt, amit kollégáinak többsége diszkrét szemérmességgel elhallgatott, vagy néhány  sikamlósabb jelző és unalmas klisé kimondásával elintézettnek vélt: Régebben a dekadens szóval bélyegezték meg az olyanféle törekvéseket,  mint Batthyány Gyula grófé. Értve rajta, hogy nem törődik a valósággal és ismer- tető  jeleivel,  hogy  művészetén  teljes  mértékben a képzelet az úr, s képzelete legotthonosabban az olyan tájakon érzi magát, amelyeket az egyház erkölcsi törvényei és a társadalmi  konvenciók elrekesztettek  a közönséges emberfia  elől. Hogy néven nevezzük a dolgot: Batthyány Gyula gróf erotikával telített művész s ez kezének minden  húzásán megérzik.

Francia forradalom 

(Betörők a kastélyban), 1916

Ha pusztán kiállított képeinek katalógusokban olvas- ható címeit vennénk sorra, s nem éreznénk  a látszólag legártatlanabb témájú festményeiből is sugárzó,  „lappangó érzékiséget”, akkor sem  volna kétséges:  a két világháború közötti Magyarországon nem volt olyan festő, aki Batthyány- hoz hasonló intenzitással emelte volna életműve centrumába az érzékiség, a szexualitás, a testiség témáját. 1914-es, első gyűjteményes  tárlatán  külön sorozatot alkottak a keleti háremek színpompás, fülledt erotikával átitatott  világát megidéző művek, melyeken bizarr vonaglással  vonulnak fel az egymással és férfi őreikkel – fekete szolgákkal és bárgyú eunuchokkal – incselkedő  női aktok, egzotikus vadállatok, tigrisek, leopárdok és majmok társaságában. Szintén több  alkotáson tűnik fel a nőrablás témája, melyben nem csupán a kiszolgáltatott nők és az erős, nyers férfiak „találkozása” teremt érzéki feszültséget, de az alvilági és nagyvilági lét, a ki- finomult gazdagság és a brutális testiség, ha tetszik, a civilizációs kultúra és az ösztönös szexus konfliktusa is felsejlik. Mindez Batthyány tobzódó forma- és vonalkultúrájával ölt testet, mely sajátos módon ötvözi a sze- cesszió síkszerű dekorativitását és affektált kimódoltságát a keleti kul- túrák,  elsősorban  a perzsa  miniatűrök  képi  világának  tanulságaival. A korai korszak egyik főművén, a csupán reprodukcióból ismert Sarda- napal című festményen a dús drapériák,  díszes ruhák és kelmék „Egyél, igyál, szeress, mert a többi nem ér semmit”.

Sardanapal, 1910-es évek eleje

barokkosan fojtó gazdagsága, az egymásra  halmozott  testek mozgalmas örvénylése és a megfestés  érzéki, sikamlós zsírossága  olyan atmoszférát teremt,  ahol – egyik korabeli kritikusának szavai szerint – „a játéknak és a bűnnek  fantasztikus virágai teremnek”.3 Sardanapal mítosszá  nemesedett történetének modern átirata tökéletes összefoglalása annak a dekadens és bizarr, több jelentésű világnak, mely a fiatal Batthyány művészetéből kibontakozik:  a  legendák  szerint  végtelenül  elpuhult,  női ruhába öltöző, számtalan felesége között rejtőzködő asszír királyban a Napisten  mellékalakját kell látnunk, akiben egyszerre  ölt testet a férfi és női termékenység, s aki – Semiramis hősiessége mellett – népének túlfinomultságát és érzékiségét jelképezte. Az ókori híradások szerint sírszobrán ennyi állt:

Egyszerűbb,  hétköznapibb kompozíciója, a mitikus témával együtt  járó idézőjel hiánya miatt talán még zavarba ejtőbb Batthyány Gyula 1913-ban készült, s az Ernst Múzeumban szintén kiállított, nagyméretű aktos kompozíciója, a Nyár.

Nyár, 1913; 157 × 112,5 cm; 

olaj, vászon; jelezve balra lent: 

Batthyány 1913; 

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A tárlat legmagasabb áron  kínált alkotásán  mintha egy bizarr, szexuális töltetű játék előkelő szereplői tűnnének fel: a vidé- ki kastély teraszán arisztokrata hölgyek állnak, s a lábuk előtt – kiszolgáltatott prédaként – meztelen lány guggol. Ha eszünkbe is jutnak klasszikussá érő – ám a saját korukban  a meglepetés erejével ható,  sőt megbotránkozást kiváltó  – előképek, mint Giorgione  Koncert  a  szabadban vagy Manet Reggeli a szabadban című alkotásai, a téma  bizarr természetellenessége nyugtalanító benyomást kelt a nézőben. E feszültséget nem  pusztán az okozza, hogy kétségek között állunk a „Mi történik a képen?” egyszerű kérdése  előtt, hanem azt érezzük, hogy a jelenet szereplői közel sem  egyenrangúak, s hogy  a  festmény nyújtotta pillanatfelvétel olyan történetbe enged bepillantani, olyan esemény  részesévé tesz, mely már inkább bűn, mint bizarr,  dekadens játék. Persze  Batthyány tudja,  hogy a néző  leplezett  kéjjel  bújik a láthatatlan voyeur szerepébe, s borzongva, vágyva gondolja tovább  a gáláns mesét: látva az oszlop tetején  kuporgó  majmot, a testiség és szexualitás évezredes képi szimbólumát, nem fog csalódni a történet végkifejletét illetően.

Hasonló izgalmakat rejtő kompozíció Batthyány 1926 körül festett, közel nyolc évtizeden  át tartó lappangás után a közelmúltban fel- bukkant főműve, A királyfi unatkozik. Az 1929-es barcelonai világkiállításon,  majd az 1932-es velencei biennálén egyaránt  bemutatott kép főszereplője a baldachinos ágyban meztelenül fekvő ifjú, kinek erőtlenül hátrahanyatló testét a kékesen derengő fény is kiemeli.5 A kompozíció előterében dúsan felékszerezett, drága kelmékbe öltöztetett hölgyek se- rege vonul, köztük, s a palota magas termét behálózó köteleken is kéjnők, akrobaták, maszkos és fejdíszes kötéltáncosok tűnnek fel. Az udvartartás feladata a fiatal herceg szórakoztatása lenne, ugyanúgy,  mint a színes fénycsóvákat húzó  tűzijátéknak is, ám a főszereplő kedvetlenül hever párnái között. A királyfi unatkozik minden bizonnyal önarcképi  ihletésű.